ELVAn a gyerek, ha játszik

Technikai+egészségügyi okok miatt /vendégeket vártunk+az egyik nevelőnő beteg lett/ szombaton is be kellett mennem önkénteskedni, és most a szokásos egy óra helyett, kicsit előbb, tíz órakor kezdtem. Hétvégenként ketten szoktak felügyelni a nagyobb gyerekekre, mert péntek kora délután hazajönnek a másik suliban tanuló gyerkőcök is, és a megnövekedett gyerekszám, bizony nagyobb odafigyelést igényel. Ilyenkor akár ki is tehetnék az otthon bejáratára egy „teltház” vagy „belépés csak saját felelősségre” feliratot, de a „leltár miatt zárva” tábla csak az étkezésekkor lenne helytálló. Talán csak ilyenkor sikerül összeterelni a gyerekeket pár perce, aztán negyvenen megint ezerfelé szaladnak az udvarban. 

Ott tartottam, hogy az egyik nevelőnő lebetegedett még csütörtökön, és azt találták ki, hogy akkor én helyettesítsem, és akkor így leszünk ketten felnőttek, egy tädi és én. A technikai ok azonban több részből tevődött össze, mert norvég látogatókat várunk, szóval valószínűleg úgy okoskodtak, hogy jó, ha én is ott vagyok aznap. Aztán amikor fél 11 körül megérkeztek a vendégek, hát engem ért egy kisebb meglepetés. Az észak-európai országok közül, Norvégiát és Izlandot leszámítva, már volt szerencsém találkozni az elmúlt években az összes északi országból legalább egy emberrel. A finn és a svéd ismerőseim kinézete alapján arra számítottam, hogy többségében világos hajú, kékszemű norvégekkel/ vagy norvégokkal?/ fogok találkozni. Erre mi történt? Megállt az autó, és kiszállt belőle fél tucat sötéthajú, barnaszemű, egymásra feltűnően hasonlító, felfokozott izgalmi állapotban lévő lény, akik szinte még be sem tették a lábukat a kapun, máris elővették….

…a fényképezőgépeket,

és nonstop kattintgatásba kezdtek.

Kedves blogfalók, talán már kitaláltátok, hogy Norvégiában tanuló, ázsiai diákok voltak ezek az alienek. Félreértés ne essék, egyébként általában bírom az ázsiaiakat, Németországban is volt két nagyon jó fej japán barátom. Az arcberendezésük alapján erősen gyanakodtam, hogy a vendégeink se nem kínaiak, se nem japánok, aztán később ki is derült, hogy ezek a szombati látogatók triplán jelentenek újdonságot nekem, hiszen fülöp-szigetekiekkel és Norvégiában élő emberekkel még sosem találkoztam, norvég fülöpkékkel meg pláne nem, hát most ez is megtörtént, és ráadásul házhoz jöttek. Na jó, egy echte norvég is akadt azért köztük, meg jött volt velük három észt is, egy fiatal észt csaj és egy srác, meg egy idősebb észt nő. Az egy szem norvég tett még egy kört az autóval, és újabb jó fél tucat ázsiai arc érkezett. 

A gyerkőcök nem nagyon hagytak pihenni bennünket, a pár perces megilletődöttséget követően, talán a szokásosnál is elevenebb voltak, na meg persze ők is állandóan fotózni akartak. E mellékelt képet is egy aprócska otthonlakó készítette. Néhány norvég fülöpkét látva, nem egyszer úgy tűnt, hogy nem ártana előkeresni szép lassan egy elsősegély dobozt, főleg a közös focizás volt néha több mint játék. 

Ebédidő lett, bevonultunk enni a gyerekekkel, de a fülöpkék még előtte gyorsan megnézték belülről is a házat, hogy mégis hol alszanak, éldegélnek, fejlődnek, játszanak, okosodnak, tanulnak a gyerekek. De tényleg, ezek az ázsiaiak olyan őszintén tudnak rácsodálkozni mindenre. Megebédeltünk a gyerkőcökkel, a fülöpkék közben leléptek, mi meg ebéd után kicsit tévéztünk. Az előző napi észt krimisorozatot, a Kättemaksukontor-t ismételték, ami engem kicsit a magyar Tűzvonalban sorozatra emlékeztetet, mert ugye nincs benne annyi pénz, mint egy amerikai sorozatban, mégis akad benne annyi akció és poén, ami leköti az embert. Az egyik főszereplő csaj nagyon ismerős volt, rá is kerestem, hogy mégis honnan, aztán így kis segítséggel rájöttem, hogy két-három éve a Soovide puu /Kívánságok fája/ című filmben láttam ezt a väga ilus lányt. A reklám alatt felköszöntöttük anyukámat, nagyon elérzékenyült, amikor meghallotta a telefonban, hogy kb. másfél tucat gyerek csak neki dalolja a „Palju õnne sulle”-t. :-) /Ricsi, neked is happy borzday!/

Aztán a tädi mondta, hogy két lánnyal kicsit kitakarítanak, addig menjek el többi gyerekkel focizni. Elmentünk két focipályához is, ez egyik emerre, a másik amarra van az otthontól, de mindkettő tele volt gyerekkel, az egyiken meg ráadásul edzés ment, így végül inkább a gyermekotthon udvarán fociztunk. Szép lassan elment a nap, a vacsorát még megvártam, mert ha már két órát ráhúztam a műszakra, ráadásul szombaton, ennyit igazán megérdemeltem. :-)