ELVAn a gyerek, ha játszik

Technikai+egészségügyi okok miatt /vendégeket vártunk+az egyik nevelőnő beteg lett/ szombaton is be kellett mennem önkénteskedni, és most a szokásos egy óra helyett, kicsit előbb, tíz órakor kezdtem. Hétvégenként ketten szoktak felügyelni a nagyobb gyerekekre, mert péntek kora délután hazajönnek a másik suliban tanuló gyerkőcök is, és a megnövekedett gyerekszám, bizony nagyobb odafigyelést igényel. Ilyenkor akár ki is tehetnék az otthon bejáratára egy „teltház” vagy „belépés csak saját felelősségre” feliratot, de a „leltár miatt zárva” tábla csak az étkezésekkor lenne helytálló. Talán csak ilyenkor sikerül összeterelni a gyerekeket pár perce, aztán negyvenen megint ezerfelé szaladnak az udvarban. 

Ott tartottam, hogy az egyik nevelőnő lebetegedett még csütörtökön, és azt találták ki, hogy akkor én helyettesítsem, és akkor így leszünk ketten felnőttek, egy tädi és én. A technikai ok azonban több részből tevődött össze, mert norvég látogatókat várunk, szóval valószínűleg úgy okoskodtak, hogy jó, ha én is ott vagyok aznap. Aztán amikor fél 11 körül megérkeztek a vendégek, hát engem ért egy kisebb meglepetés. Az észak-európai országok közül, Norvégiát és Izlandot leszámítva, már volt szerencsém találkozni az elmúlt években az összes északi országból legalább egy emberrel. A finn és a svéd ismerőseim kinézete alapján arra számítottam, hogy többségében világos hajú, kékszemű norvégekkel/ vagy norvégokkal?/ fogok találkozni. Erre mi történt? Megállt az autó, és kiszállt belőle fél tucat sötéthajú, barnaszemű, egymásra feltűnően hasonlító, felfokozott izgalmi állapotban lévő lény, akik szinte még be sem tették a lábukat a kapun, máris elővették….

…a fényképezőgépeket,

és nonstop kattintgatásba kezdtek.

Kedves blogfalók, talán már kitaláltátok, hogy Norvégiában tanuló, ázsiai diákok voltak ezek az alienek. Félreértés ne essék, egyébként általában bírom az ázsiaiakat, Németországban is volt két nagyon jó fej japán barátom. Az arcberendezésük alapján erősen gyanakodtam, hogy a vendégeink se nem kínaiak, se nem japánok, aztán később ki is derült, hogy ezek a szombati látogatók triplán jelentenek újdonságot nekem, hiszen fülöp-szigetekiekkel és Norvégiában élő emberekkel még sosem találkoztam, norvég fülöpkékkel meg pláne nem, hát most ez is megtörtént, és ráadásul házhoz jöttek. Na jó, egy echte norvég is akadt azért köztük, meg jött volt velük három észt is, egy fiatal észt csaj és egy srác, meg egy idősebb észt nő. Az egy szem norvég tett még egy kört az autóval, és újabb jó fél tucat ázsiai arc érkezett. 

A gyerkőcök nem nagyon hagytak pihenni bennünket, a pár perces megilletődöttséget követően, talán a szokásosnál is elevenebb voltak, na meg persze ők is állandóan fotózni akartak. E mellékelt képet is egy aprócska otthonlakó készítette. Néhány norvég fülöpkét látva, nem egyszer úgy tűnt, hogy nem ártana előkeresni szép lassan egy elsősegély dobozt, főleg a közös focizás volt néha több mint játék. 

Ebédidő lett, bevonultunk enni a gyerekekkel, de a fülöpkék még előtte gyorsan megnézték belülről is a házat, hogy mégis hol alszanak, éldegélnek, fejlődnek, játszanak, okosodnak, tanulnak a gyerekek. De tényleg, ezek az ázsiaiak olyan őszintén tudnak rácsodálkozni mindenre. Megebédeltünk a gyerkőcökkel, a fülöpkék közben leléptek, mi meg ebéd után kicsit tévéztünk. Az előző napi észt krimisorozatot, a Kättemaksukontor-t ismételték, ami engem kicsit a magyar Tűzvonalban sorozatra emlékeztetet, mert ugye nincs benne annyi pénz, mint egy amerikai sorozatban, mégis akad benne annyi akció és poén, ami leköti az embert. Az egyik főszereplő csaj nagyon ismerős volt, rá is kerestem, hogy mégis honnan, aztán így kis segítséggel rájöttem, hogy két-három éve a Soovide puu /Kívánságok fája/ című filmben láttam ezt a väga ilus lányt. A reklám alatt felköszöntöttük anyukámat, nagyon elérzékenyült, amikor meghallotta a telefonban, hogy kb. másfél tucat gyerek csak neki dalolja a „Palju õnne sulle”-t. :-) /Ricsi, neked is happy borzday!/

Aztán a tädi mondta, hogy két lánnyal kicsit kitakarítanak, addig menjek el többi gyerekkel focizni. Elmentünk két focipályához is, ez egyik emerre, a másik amarra van az otthontól, de mindkettő tele volt gyerekkel, az egyiken meg ráadásul edzés ment, így végül inkább a gyermekotthon udvarán fociztunk. Szép lassan elment a nap, a vacsorát még megvártam, mert ha már két órát ráhúztam a műszakra, ráadásul szombaton, ennyit igazán megérdemeltem. :-)

Something old and something new, something borrowed and something blue

Ha könyv(sorozat) lennék, már lassan huszonhét kötetből állnék. No, álljon meg a menet, nem vagyok én ennyire fontos ember a gépezetben, bőven elég, ha csak fejezetekben gondolkodom. Sőt, még így is sok a huszonhat fejezet, a csecsszopós korszakomat például rögtön ki is hagyhatjuk, így marad durván huszonöt fejezet. Azám, de vannak üres járatok, töltelékfejezetek, amikben látszólag szinte semmi sem történik, és mégis, ezek a fejezetek is nélkülözhetetlen részei a történetnek, nem lehet kitépni ezeket a lapokat sem, mert akkor összedőlne a könyvtár, vagy neadjisten az egész a tér-idő kontinuum. És vannak szakaszok, melyek lényegesen fontosabbak a többinél, néha pedig egy új fejezet összekapcsolható egy-egy régivel.

És ezzel a mondatommal, íme, helyben is vagyunk, hiszen pontosan két hete, amikor letettem a gépet Tallinnban, egy vadiúj fejezet kezdődött Magó bácsi számára, ami egyben egy-egy régi fejezet összekovácsolásának is tekinthető. Vagy, ahogy a többek között az egyik Doctor Who epizódból is ismert angol mondás tartja:

„Something old and something new, something borrowed and something blue.”

Azaz, a kéket kissé hunglishba elferdítve, kizárólag azért, hogy magyarul is rímeljen:

Valami régi, valami új, valami kölcsön, valami blú.

Nem kell megijedni, egyelőre nem készülök esküvőre, bár „ami(k) sok i alakú konyhai vágóeszköz, az nem a tehén hátsó fertályán található nyílás.” Ez a látszólag értelmetlen mondat, talán még a magoizmusok, azaz az idióta szóvicceim oly kiváló ismerőjének is, mint Ricsi, nehéz perceket okozhat. Szóval még egyszer, magyarul. Nyugi, nem készülök esküvőre, bár ami késik, az nem múlik. Kilenc hónap alatt sok minden történhet. :-)

De mit is takar ez a kilenc hónap? Történt egy szép júniusi napon, hogy megláttam egy friss csoportképet az arckönyvben arról a kórusról, amelyikben három éve Tartuban énekeltem, és valahogy olyan „húdejólennevisszamenniénekelni” érzésem támadt. Erre mi történt? Másnap az Észt Intézet oldalán /tessék szépen tetszikelni!/ megláttam egy felhívást: Önkéntest keresünk Észtországba, de iziben! Bővebb infót a Messzelátó Egyesület honlapján /ez itt a reklám helye/ találtam a programról. Kiderült, hogy ez egy kilenc hónapos EVS projekt és Elvaban, egy Tartutól kb. 25 km-re lévő kisváros árvaházában kell önkénteskedni, a gyermekeknek programokat szervezni. Akkor most nagyon röviden, címszavakban arról, hogy miért is jutott hirtelen ez eszembe ez az esküvői mondás.

Valami régi, valami új, valami kölcsön, valami kék.

valami régi: Újra Észtországban! + gyerekek, szeretik a perecet

valami új: önkéntesség, 9 hónap egyhuzamban külföldön

valami kölcsön: nem olcsó egy szótár, viszont a könyvtár ingyenes :-)

valami kék: pl. az észt zászló felső csíkja, Balti- tenger, Emajõgi, Peipsi-tó + a két helyi tó Elvaban

És most vissza a kezdetekhez. Szóval összedobtam egy motivációs levelet, aztán rá két napra kiderült, hogy engem választottak ki. Bár az mind a mai napig nem egészen világos számomra, hogy egyáltalán volt-e másik jelentkező rajtam kívül. :-) Nem sokkal később, június végén volt egy kis felkészítő tréninggel egybekötött találkozó a többi magyar önkéntessel a Messzelátóban, fiúk-lányok vegyesen. Valakire Málta, valakire Felvidék várt, ketten meg például Törökországba készültek teknősöket menteni. Ekkor találkoztam Zsuzsival is, aki szintén Észtországba készült, ő majd később is fel-felbukkan a bejegyzésekben. A teknőcös kollégáknak azt javasoltam, hogy lehetőleg ne azt az indokot hozzák fel „ A miért jelentkeztél erre az önkéntes pozícióra?” kérdésre, hogy szeretik a teknőslevest. Ekkor, ha jól emlékszem támadt némi derültség a teremben, de az is lehet, hogy szokás szerint csak én szórakoztam el a saját hülyeségemen magamban. Viszont arra határozottan emlékszem, hogy a teknőclány nagyot nevetett azon, amikor egy „Hurrá!” és „igen, megcsináltuk!” mozdulat kíséretében örömömet fejeztem az iránt, amikor Katiék megnyugtattak minket, hogy nem kell attól félnünk, hogy éhezni fogunk az önkéntesség ideje alatt. Szóval egy-két szituációs feladat, papírmunka, kisebb kérdésözön után pár óra alatt lezavartuk a jó hangulatú megbeszélést, majd ment, ki merre látott. 

Aztán eltelt pár hét, és úgy alakult, hogy megint elmentem kicsit Görögországba, gyerekeket lamináltam, izé, animáltam öt hétig, ezúttal Korfun. Először úgy volt, hogy kemény egy napot leszek otthon Korfu és Észtország között, szerencsére felszabadult egy hely egy korábbi gépre, így négy nap lett az egyből, persze az is elég kevés. Szerdán becsomagoltam, másnap reggel felbuszoztam Pestre, és este fél nyolc körül letettem a gépet Tallinnban, hát ennyit a kezdetekről. Most itt vagyok és messzelátok. :-)

Egy kis blogérdekű technikai információ a bejegyzés végére. 

A következő pár napban valamelyik időutazó Doki bőrébe bújok, /még nem döntöttem el, hogy Doctor Who-s Időlord Doki leszek, vagy inkább Marty McFly Dokija :-)/, ez azt jelenti, hogy egy képzeletbeli Tardis-szal vagy DeLorean-nel ide-oda fogok ugrálni az időben, és néha visszamenőleg fognak megjelenni a blogban a bejegyzéseim. Ma szeptember huszadika van, a legutóbbi bejegyzésem valamikor a nyáron íródott, viszont a rendszeres és szemfüles blogolvasóknak majd feltűnhet, hogy hirtelen eme két bejegyzés közé beékelődik egy új bejegyzés. Váóóó!!! Majd még egy újabb régi bejegyzés, aztán megint egy, és megint. Váóóó!

It’s a kind of magic. Váóóó!

Na jó, mégsem. Hiába zauberclownkodtam már negyedszer idén nyáron, sajnos még mindig nem tudok varázsolni, egyszerűen csak felfedeztem azt a kiskaput a blogolásban, hogy tetszés szerinti dátummal lehet csinálni régi-új bejegyzéseket, mondjuk csodálkoztam is volna de nagyon, ha nem létezett volna még ilyen funkció, és nekem kellett volna feltalálnom. 

Egy szó, mint száz kedves blogfalók, körülbelül még négy-öt szeptemberi bejegyzés várható az elmúlt két hét eseményeiről, aztán még nagyon sok az elkövetkezendő (hó)napokról. 

Something is comming…

Something (C)old and something new, something borrowed and something blue.

Bizony, something cold too. De a mínusz 25-30 fok még kicsit odébb van. Egyelőre päike paistab. :-)

Hol van a linn?

Kedves blogfalók, íme egy újabb régi-új bejegyzés, mely hetedikéről szól, de igazából huszonakárhányadikán jegyeztem be.

Péntek délelőtt a hostellel szomszédos hotelben Zsuzsival szépen megreggeliztünk, aztán elindultunk a belváros irányába. Némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy felesleges lenne buszoznunk, hiszen a Viru keskustól gyalog is könnyen elérhető szinte akármi, akármi alatt jelen esetben az óvárost értem, ami nem mellesleg 97 óta az UNESCO Világörökség listáján is megtalálható. 

Mivel mi is az óváros felé akartuk venni az irányt, akár a „Hol van a linn?” kérdést is feltehettük volna magunknak, de nem tettük, mert csak most jutott eszembe ez a rendkívül szellemes szóvicc. Na jó, annyira nem is vicces, meg annyit el is kell árulnom a poén megértéséhez, hogy a vana = régi, ó; a linn = város, szóval a vanalinn nem más magyarul, mint óváros. No még egyszer, utoljára! A „Hol található a(z ó)város?” kérdést kissé lerövidítve, kicsit összekutyulva a magyart és az észtet kaptuk meg a „Hol van a linn?” alakot. Néha még magamat is jól kupán tudnám vágni egy-egy ilyen hülyeségem után, de nem teszem, mert nem vagyok szadó-magó. :-)

 Ahogy sétáltunk az óvárosban, egyre több ismerős hely, épület köszönt vissza, egyre több fényképezőgépet kattintgató alakot láttunk, persze mi is követtük ezt a jó példát, és ellőttünk pár képet, bár a templomokban ezúttal nem játszottam japán turistát, hátha leharapták volna a fejünket a bácsik. 

 Ajajaj, nagy a baj! Szerettem volna képet is betenni, de nem találom a kábelem. Na majd utólag, egyszer csak. És most az óvárosról sem írok többet, inkább majd legközelebb, ha Tallinnban járok. Utunkat ismét a Viru keskus irányába vettük, előtte még egy könyvesboltba is benéztünk, Zsuzsi meg is lepte magát egy szótárral, vagy kettővel. A Viru keskusban kajáltunk egy jót, egy körül látni véltem Talvit /régi észt ismerős/, de később kiderült, hogy csak egy hasonmása volt. /Talvi egy női név, viszont van egy eléggé hasonló hangzású másik név is, amit férfiak viselnek, ez pediglen a Taavi./

 Visszamentünk a hostelbe, én átcuccoltam egy ötágyas szobába, aztán Zsuzsival és a koordinátorunkkal ismét a Viru keskus felé vettük az irányt, a hamburgeres rész felé, ahol újabb önkéntesekkel találkoztunk. Aztán a többiek a tallinni lakásaik felé vették az irányt, én meg kaját vettem estére és reggelire, és ismét visszamentem a hostelbe az új szobámba, ahol meglepődve tapasztaltam, hogy még mindig nem takarítottak ki az előző szobalakók után. Kiderült, hogy a takarítónő már elment, viszont végül csak nekiállt rendbe tenni az ágyakat egy srác. 

Gondoltam kicsit lemegyek netezni, amíg megcsinálják az ágyakat, aztán egyszer csak egy észt lány kíséretében újabb két önkéntes érkezett, egy olasz és egy görög srác, Enrico, illetve Savvas. Lecuccoltak a fiúk, aztán a Viru keskus felé vettük az irányt, ugyanoda ahol megebédeltünk Zsuzsival, de nagyon látszott a srácok fején, hogy nem igen találnak normális kaját, így ismét nekivágtunk az óvárosnak. Végül a Hell hunt nevű pubban kötöttünk ki, ami meglepően forgalmas hely, alig találtunk szabad asztalt. Nem vagyok benne biztos, de talán három éve is ugyanitt voltunk pár magyarral, amikor az Észtországgal kapcsolatos konferencián voltam. A sör fincsi volt, a kaja is, a végén még egy Vana Tallinnal is koccintottunk egyet a fiúkkal. Utána visszafelé vettük az irányt a városháza felé, és éppen fel akartam hívni Talvit /régi észt ismerős/, amikor valószínűleg Lina / másik régi észt ismerős/ jött velem szembe, de nem voltam benne biztos, hogy ő az, meg a telefonommal is éppen babráltam, így végül nem köszöntem rá. A szállásra visszaérve gyorsan lezuhanyoztam, írtam egyet Linanak, hogy láthattam-e őt, másnap kiderült, hogy valószínűleg tényleg őt láttam, mert éppen arrafelé ment haza munka után kilenc körül. Kicsi a világ. :-) Mondjuk ilyen véletlen találkozások Pesten is elég sűrűn megesnek velem, tavaly volt úgy, hogy fél órán belül két régi Kölcseys iskolatársamba is belebotlottam jövés-menés közben. 

Frissen szerzett ismerőseimmel mindannyian fáradtak voltunk, elég korán bedobtuk a szunyát. Az én ágyam az ajtóval szemben volt, "csak" kétszer ébredtem fel az éjszaka. Először fél 12 körül a lengyel önkéntes állított be, aztán rá egy órára a tegnapra várt francia.

Jaj, majd elfelejtettem, séta közben megcsillantottam Savvasnak és Enriconak a görög és az olasz nyelvtudásom. Enrico majd megszakadt a röhögéstől, amikor meghallotta tőlem, hogy porca troia és vaffanculo. Mondtam neki, hogy egy olasz-magyar srác káromkodott így mindig az első magyar valóságshowban. Aztán, hogy mik vannak, ő is hallott Renátóról. Vaffanculo! Így kell egyáltalán írni? 

Ellenbensőtdeviszont, dankebitte! Elég furcsa lenne egy Tallinnról szóló bejegyzést olasz káromkodással zárni. Nemdebár? Dedebár. Nem is teszek ilyen csúnyaságot, hanem azt mondom, hogy

Kurat!

Tere tulemast Eestisse!

Kedves blogfalók, 

ahogy a tegnapelőtti, vagyis szeptember 20-i bejegyzésemben ígértem, beizzítottam az időgépem, és íme, itt is van a legfrissebb régi-új bejegyzés arról, hogy mi történt szeptember hatodikán. Mivel már illenék szép lassan rátérni az észtországi eseményekre, az ágyamtól a reptérig tartó utam most nem részletezném. Az otthoni történésekből legyen annyi elég, hogy kissé elszámoltam magam a poggyászom súlyát illetően, és még jó pár kiló elfért volna a bőröndben. Bár először jól gondolkodtam, hogy még simán lehetne pakolni bele pár göncöt, meg az ezeréves konyhai mérleggel el is kezdtem pár kilónként mérlegelni a dolgokat, de aztán elvesztettem a fonalat, hogy pontosan mennyinél tartok, súlyra meg már viszonylag nehéznek éreztem a bőröndöt, no meg anyu amúgy is azt mondta, hogy ennyi ruha bőven elég, és inkább kint frissítsem fel a ruhatáram. Szóval az olyan „felesleges” dolgokat, mint a nagykabát, téli cipő, itt fogom beszerezni. Sálam, sapkám, kesztyűm az van, na meg fürdőnadrágom is, arra az esetre, ha kedvem támadna a tél közepén jeges fürdőt venni. De nem haragszom meg, ha valaki úgy dönt, hogy névnapomra, karácsonyra, szülinapomra meglep egy jó meleg sapkával, kesztyűvel, /esetleg koffermérleggel/ mert ilyenekből sosem lehet elég az embernek.  

És most előre a reptérre, amiről Máté Péter írt egy számot, amit aztán Korda Gyuri bácsi jól elénekelt. 

A reptéren kiderült, hogy amennyivel kevesebb cuccom van, a másik velem tartó önkéntesnek, Zsuzsinak kb. pont annyival van több a plusz zsákjában, de későn kapcsoltunk, és mégsem pakoltuk át a dolgokat, viszont legalább egymás mellé tudtunk ülni a gépen, és beszélgethettünk. Az unokaöccsét Andriskának hívják, szerintem jól választottak nevet a szülei. :-)

A biztonsági ellenőrzésnél egyébként besípoltam, bevillogtam, vagy mi volt, lehet, hogy azért mert nem sokkal előtte a „Jön a rézfaszú bagoly” című dalocskát énekelgettem magamban, hát jó lesz vigyázni, hogy mire gondolok itt északon, a végén még akár egy torkosborz is felfalhat, ha a rozsomákdalt kezdem el énekelgetni. Mivel lényegében a repcsi egy fapados járat volt, kaját csak akkor kaptam volna, ha előre rendelek, így az átszállás előtt, a rigai reptéren pusztítottam el a madárlátta szendvicsem. Kicsit nekem úgy tűnt a repülés, mintha Tardis-szal utaznék, na nemcsak azért, mert Rigában és Tallinnban az időeltolódás miatt egy órával több van, mint odahaza, hanem azért is, mert első pillantásra jóval nagyobbnak tűnt belülről a repülő, mint kívülről. Rigából Tallinnba az út elég gyors volt, szinte még fel sem szálltunk, már le is szálltunk, ez helyi idő szerint este fél nyolc körül történt. 

 A kijáratnál már várt bennünket Kai, a helyi EVS koordinátor, akiről végre lehullt a lepel, és kiderült, hogy bizony határozottan nem férfi, hanem nő. Kai-t a levelezési stílusából ítélve inkább férfinak, mint nőnek gondolta Zsuzsi, meg persze én is, de én leginkább arra gyanakodtam, hogy ha az észteknél valakit így hívnak, az lehet fiú is és lány is. Mármint nem hermafrodita, hanem vagy fiú, vagy lány. A tutoromat, a gyermekotthon igazgatónőjét, szintén Kai-nak hívják, vele tisztában is voltam, hogy nő, mert a nyáron találtam róla képet a neten. Azonban engem továbbra is erősen zavart az a tény, hogy élt egy Kai Donner nevű, igen híres finn nyelvész, és ő bizony férfi volt. Az észteknél ellenben a Kai, jól jegyezzük meg, női keresztnevet takar. Viszont, ha egy észt Kait-ként mutatkozik be nekünk, és még szakálla is van, akkor minden kétséget kizáróan férfi az illető, ugyanis a Kait egy férfi keresztnév. Ezt onnan tudom, hogy három éve járt a tartui kórusba egy ilyen nevű, néha erősen borostás, de jófej srác. 

Szóval szépen bemutatkoztunk Kai-nak, /így, t nélkül/, aki hívott egy taxit, és elmentünk a 16 eurós hostelbe. Én egy kétágyas szobát kaptam, mert elvileg jött volna egy francia srác még aznap este, Zsuzsi meg egy másik szobát kapott egy szinttel feljebb. Megvolt az esti torna is, mert elég sok lépcsőt kellett megmásznunk a cókmókjainkkal a szobákig. Elköszöntünk Kaitól, aki azt mondta, hogy majd másnap valamikor késő reggel, kora délután jelentkezik, és akkor én egy másik szobába cuccolok át, Zsuzsi meg elfoglalja a csudaszép, mosógéppel és tévével is felszerelt tallinni lakását. 

Egy szusszanásnyi pihenő után a két messzelátó önkéntesünk élelemvadászatra indult. Némi keresgélés után találtunk is egy kisboltot, vettünk némi elemózsiát, amit nem sokkal később a szobámban szépen elfogyasztottunk, majd szép lassan nyugovóra tértünk, én az enyémben, Zsuzsi meg a saját szobájában. Másnap kiderült, hogy igazából akár elég lett volna egy szoba is kettőnknek erre az éjszakára, mert a francia szobatársam szervezési gondok miatt nem érkezett meg aznap éjjel. Kai-nak hatodikai érkezési dátumot küldtek a hetedikei helyett. Szegény Kai-ra alaposan ráiÉ(je)SZTtettek, amikor nem jelent meg a srác...

Véget ért a móka mára, zárul Magó mókatára